Új blog

Kedves Régi és Új Olvasók!

Az eltelt idő sok változást hozott mindkettőnk életébe, annyit elárulhatunk, hogy Bea jóvoltából többen lettünk ezen a csodálatos bolygón. :) Remélhetőleg nemsokára folytatni fogja virtuális naplóját, és megosztja Veletek ezt a csodálatos élményt.
Az én írásaimat egy megújult blogban itt folytatom.
Köszönöm, hogy vártatok ránk!

Bea naplója- Április 1.rész

Áprilistól felgyorsultak az események. A hónap elején utunk egy szellemgyógyászhoz vezetett.

Érzéseim vegyesek voltak, mert azelőtt sosem hallottam ilyesfajta hivatásról.
Bevezetőként álljon itt néhány szavas ismertető azok kedvéért, akik hozzám hasonlóan járatlanok a szellemgyógyászok berkeiben.


"A szellemgyógyászat rövid ismertetése
A súlyos betegségek minden esetben lélekből vagy szellemből fakadnak.
A fizikai testben csak a tünetük található.
Az ember három nagy egységből tevődik össze: szellemtestből, lélektestből és fizikai testből. A lélek is test, a szellem is test, de a fizikai szem számára láthatatlan. Mindkettőben benne vannak a szervek, az idegrendszer, az érrendszer, az emésztőrendszer, a kiválasztórendszer, a nyirokrendszer és az energiarendszer is. A szellemtestben nagyon finom rezgésként vannak jelen, a lélektestben kevésbé finom rezgésként, a fizikai testben mint anyaggá vált, lematerializált rezgés.
A súlyos betegségeket szellemszinten és lélekszinten gyógyítjuk, megváltozott tudatállapotban, mély alvási szinten, nem hipnózisban. Ekkor az agyfrekvenca 0 - 4 Herz között van.
A három dimenziós fizikai világra, és az öt érzékszervre lekorlátozott ember nem érzékeli a lélek jelzéseit. Nem hallja a lelkiismerete hangját, s egy idő után a lélek már csak betegség által tud jelzést adni, amire aztán kénytelen lesz odafigyelni.
Maga az anyag nem betegszik meg. A betegségeket csak a gyökerüknél lehet gyógyítani, azaz ahonnan fakadnak: lélekben és szellemben.
A test a tünet hordozója, egy jelzőrendszer, mely jelzi, hogy valamit rosszul tettünk vagy teszünk. A testben csak a betegség tünetét lehet kezelni, sohasem az okot.
Szellemsebészettel, szellemgyógyászattal a betegség okaira derítünk fényt. A gyógyítást a szellemtestben, illetve a lélektestben végezzük el, ahonnan a gyógyulás átíródik a fizikai testbe. Ez a gyógyítás a beteg aktív közreműködésével történik, így részese lesz saját gyógyulásának. A gyógyítás eszközök és szerek nélkül történik.
Mellékhatása a gyógyulás!"
/ http://www.szellemgyogyaszat.hu/

Noémi naplója- morzsák

Ha megérted, milyen is ez a világ,
és hogyan működik,
automatikusan
csodákat fogsz tenni.

Csodának persze csak
a többiek nevezik majd.

(Richard Bach)

Emlékszem, mennyire nagy hatással voltak rám mindig is azok az emberek, akik segítettek másokon. Segítettek szóval, tettekkel, gondoskodással, szeretettel, kézrátétellel, gyógyítással..megannyi apró csoda..amit én is mindig tenni akartam a világban. Úgy éreztem, a hatalom ebben rejlik, mert jelenti egyrészt az önmagunk felett gyakorolt uralmat, másrészt a mások felé való kiáradást. Amikor elképzeltem gyerekként, mi is akarok lenni, valami "ilyesmire" vágytam..híres énekesnő, aki megörvendezteti az embereket..írónő, aki szavaival ezrek felé szól, megindítva valamit a mélyben rejtőző, vacogó kis madár szívében..gyógyító, aki életeket ment..elesetteket védelmező, erős harcos..
Atán jött évre év és rájöttem, hogy semmiben nem vagyok különleges. Nem vagyok sem túl szép, sem túl okos, nincs tehetségem a zenéhez, ésatöbbi..valamit az emberek láttak bennem, amitől azt mondták "más" vagyok, de senki nem tudta megmagyarázni nekem, mit is jelent az, hogy "más".
A korlátaim közé bújva, szorongva, nyüszítve magam is megérteni próbáltam ezt. Mit is akarok én? Hova is tartok ? Mit viszek ki a világba, amivel adhatok, teremthetek jót, szépet?
Az álmok talaján sétálva igyekeztem dédelgetni ezt a csillogó kövekkel kirakott és ragyogó színekkel kifestett délibáb-valóságot..talán ma inkább hitnek hívnám azt, ami oly sokszor megrendült, és oly sokszor bújt hamis álarcok mögé, cigarettafüstbe burkolva, harsányan tagadva mindent, vinnyogva, sírva, harcosan lázadva..keresve az örömöt elbújásban és megmutatkozásban, mámorban és aszkézisben, vallásban és ateizmusban.
És az utak elindultak bennem, az örök keresés lázas csatája, s az ár hol itt hol ott sodort partra, s én bukdácsolva, vizet köpködve, erőtlenül vergődtem ide-oda. Bonyolult hitrendszerek téziseit mormoltam, száraz filozófiák csontvázait rakosgattam, merültem el vásárlásban, főzésben, barkácsolásban pillanatnyi anyagi valóságot remélve, hogy az örök keresés egyszer megszűnik bennem.
Amint nyílt a szemem, úgy éreztem a világ sokrétűségét és bonyolultságát, s egyre inkább tudatlannak éreztem magam. Hiszen mindaz, ami egy emberi élet alatt megtanulható, csupán egy morzsának a töredéke, egy hatalmas emeletes tortából. S én még a morzsát sem értettem.
Hogyan halunk akkor meg? Tudatlanul, bután, mit sem értve? Miért lettünk ilyen tragikusan rövid időre tervezve, ha elménk az igazság kvarkját sem foghatja fel egy emberöltő alatt?
Összezavarodtam. Kell-e nekem tudás egyáltalán? Nem jobb élni, tudattalanul? Számlát kifizet, felkel, munkába megy, megeteti a gyereket, megnézi az esti Híradót, vásárol, veszekszik, szeretkezik, alszik, eszik, főz, takarít, napra nap, évre év- s a ráncok szapaorodnak, de a ritmus mit sem változik..miért nem elég?

Bea naplója- Március- folyt.

A napok múlásával hétköznapjaimba ismeretlen gondolatok fészkelték be magukat, jelezvén, hogy nemsokára valami szokatlan fog történni velem. Még nem tudtam pontosan mi, csak sejtettem, hogy valami különleges és sarkamból kifordító. Azt is éreztem már ekkorra, hogy szeptembertől a tanítás nem fogja minden percemet kitölteni. Sokáig elhessegettem magamtól idegennek tűnő gondolatmorzsáimat, hogy hülyeség…..ugyan mi oka lesz, hogy a gyerekek egyszer csak nem jönnek annyian…….De az egyre hevesebben és erősebben rám törő látomások nem hagyták magukat, útjelzőként tornyosultak a magasba. Esténként, amikor lányunk már szendergett, hol egyedül, hol barátainkkal kezdetét vette egy nap végi szeánsz. Irányított meditációval próbáltuk a bennünk lévő szellemmel felvenni a kapcsolatot. Aztán ki-ki, botladozva, döcögősen, szégyenlősen mesélt az út közben tapasztalt élményeiről. Olyan volt, mintha egy ismeretlen erdei úton indultam volna el, ahol fák sűrű csoportja biztatott, hogy csak rajta, gyerünk, indulj, vigyáznak rád……..,,Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé.
A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan, puha illat labdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted.
Mint a mesében.
Csak mégy, és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden.
És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét.
Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül mellé lépnek, és kincseikkel töltik meg a szívedet. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség.
Egy nagy, csillogó felhőn a Jó isten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából, és jóságosan alámosolyog.
Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál...." WASS ALBERT - MESE AZ ERDŐRŐL
(Részlet az Erdők könyvéből)

Bea naplója- Március

"A buddhizmus nem más, mint egészséges józan eszünkre hallgatni. Ennek legmeggyőzőbb bizonyítéka, hogy nem menekülünk az élet elől, hanem irányítjuk azt." Láma Ole Nydahl

Márciusban egy újabb puzzle darab illeszkedett az eddigiekhez. Egyik barátunk tanácsára ellátogattunk a magyar Gyémánt Út Buddhista Közösségbe………………. Róluk annyit érdemes tudni, hogy Láma Ole Nydahl által alapított, több mint 500 meditációs központból álló hálózat budapesti része, amelynek a 17. Karmapa, Táje Dordzse a szellemi vezetője. A Karmapa szó azt jelenti: "a cselekvés embere", a karma mestere. Az Együttérzés Bodhiszattvájának (Szeretõ Szemeknek) egyik emanációja. Karmapa - akinek megjelenését Sakjamuni Buddha és Guru Rinpocse is megjósolta - minden Buddha aktivitását testesíti meg. Karmapa volt Tibet elsõ inkarnálódott lámája (tulku), a XII. század óta a tibeti buddhizmus Karma Kagyü iskolájának vezetõje. Õ testesíti meg az egész átadást és annak szellemi erejét. Õ egy megvilágosodott lény, aki feladta a különálló egóban való hitet. Saját döntése alapján kerül vissza ebbe a világba, hogy minden lény javára folytassa tevékenységét, annak ellenére, hogy a megvilágosodás pillanata megszabadít minket azoktól a hajtóerõktõl, amelyek a következõ újraszületéshez vezetnek. Jelenlegi inkarnációja a 17. Karmapa, Táje Dordzse.

A 17. Karmapa, Trinli Táje Dordzse Tibetben született 1981-ben. Egy ismert Nyingma-láma, Mipham Rinpocse fiaként látta meg a napvilágot. Kisgyermekként Táje Dordzse többször kijelentette, hogy õ a Karmapa. 14. Samar Rinpocse, aki a Karma Kagyü Vonal második legmagasabb rangú lámája, miután tudomást szerzett a gyermekrõl, az évszázadok óta használt spirituális módszerekkel azonosította Táje Dorzsét mint hiteles Karmapát. 1994-ben, miután Karmapa és családja elhagyta Tibetet, Samar Rinpocse hivatalosan is felismerte az akkor 11 éves gyermeket mint 17. Gyalva Karmapát. 1994 óta Karmapa Táje Dordzse Indiában él és tanul, képzésében a buddhista filozófia és a meditáció játssza a fõ szerepet. 1998 óta napjaink egyik legkiválóbb buddhista tudósa, Prof. Szempa Dordzse is tanítói közé tartozik.
1999 novemberében Karmapa elfogadta a tajvani, szingapúri és malájziai buddhista központok meghívását - tízezrekkel találkozott útja során. 2000 januárjában számos európai országba is ellátogatott - többek között Németországba, Franciaországba és Magyarországra is.
Ezek a központok nem hierarchikus rendszerben működő intézmények, hanem olyan barátságon alapuló helyek, ahol az emberek megtanulhatnak meditálni, megoszthatják tapasztalataikat, együtt fejlődhetnek és aktívan részt vehetnek a közösség munkájában. A hétköznap esténként vezetett meditációk nyilvánosak és ingyenesek, az újonnan érkezők számára pedig készséggel adnak magyarázatot és információt………………..http://www.buddhizmusma.hu/


Ahogy a Szanghába léptem, valósággal beleragadt a szemem 17. Karmapa képébe. Nehezen tudom szavakba önteni, hogy mit éreztem. Mintha régi barátot köszöntöttem volna pillantásommal, EGYSÉG…..ez volt végig bennem. Baráti szeretet áradt a szemeiből, és határtalan boldogság. A meditáció alatt többször lestem félve felé, de ő egyre csak mosolygott …..

Noémi naplója-Hol az igaz út?

Számomra csak az olyan utakon való haladás
létezik, melyeknek van szívük, bármely út
lehet, melynek van szíve. Ott utazom én,
és az egyetlen, aminek értelme van,
az út végéig haladni. Ott utazom én, és
lélegzet-visszafojtva csak nézek, nézek.

DON JUAN- Carlos Castaneda által lejegyezve


A vattacukor könnyedségű gyermekkoromat és a lázas fiatalkoromat tekintve állandóan egy varázsvilágban éltem. Sokáig kerestem célokat, ideológiát, vallást, filozófiát, magyarázatot a világ számtalan megfejthetetlennek tűnő kérdésére. A magyarázatok valahogy összemosódtak a fejemben, és a filozófiák sokszínűsége által egyik-másik eszme kapott ugyan sajátságos jellemzőket, ámde a mag-tudás minden szemléletben megegyezett.
Úgy érzem, az egész világ egy nagy sütöde. Isten-Allah-Buddha-Jehova-Krisna kikevert egy kis lisztes alapmasszát, s világtájanként más-más ízekkel fűszerezte azt. Mi pedig szabadon eldöntjük, melyik ízvilág mennyei fűszerei csalogatják elő ízlelőbimbóinkból a kielégülés örömét. A magam részéről bizton állíthatom, hogy a fűszeres-chilis indián lepény a kedvencem. Ámde ahhoz, hogy megérthessük, hogyan is készülnek ezek a sütemények, a fűszerek átható aromája mögül fel kell fedeznünk az alapmassza semleges ízét. A fűszerek egy idő után mit sem számítanak, csupán mézes csalogatás a céljuk, akár a virágok édes illata, mely a méheket invitálja.
Kissé meseszerűen csapongó naplómban a továbbiakban útkeresésekről szeretnék írni-kikötőkről, ahol meg-megállt a hajóm, felvett egy kis rakományt, vagy éppen leadott, majd haladt tovább.

Egy perc bölcsesség

- Létezik egyáltalán egy percnyi bölcsesség? - kérdezte egy tanítvány.
- Természetesen - mondta a Mester.
- De egy perc az túlságosan rövid?
- 59 másodperccel hosszabb a kelleténél.
A Mester később azt kérdezte a meghökkent tanítványtól:
- Mennyi ideig tart megpillantani a holdat?
Elképedt tanítványaihoz azután így szólt a Mester:
- Hát akkor minek a több éves lelki küszködés?
Szemünk kinyílása egy életen keresztül tarthat. A látás egy pillanat műve.

Anthony de Mello

Bea naplója- Február

A február a használtruha üzletünk előkészületeivel telt. A használtruhát világ életemben nagyon szerettem. Pontosabban a kincsvadászatot. Gyerekkoromban sokat jártunk ilyen helyekre, ahol megszállottként tapostunk a teremnyi kiszórt ruhákon, dacolva a porral és a tömeggel. Amikor találtam egy fogamra valót, valóságos örömtáncot lejtettünk a tesómmal…….
Többször felötlött életemben a használt dolgokkal való foglalatosság. Örömmel „árultam” barátaim, ismerőseim ruháit. Aztán sokáig a használt játék vonzott, végül 2007 év végén egy barátunk megemlítette, hogy eladó Dunakeszin egy használtruha bolt. Na, több se kellett, beindult a fantáziám! A fejemben kavargó ötletek, elképzelések önállósodtak, a maguk útját járták. Annyira foglalkoztatott, hogy már az álmaim is erről szóltak. A legerősebb az volt, hogy Angliából fogom behozni a jó minőségű ruhákat……..
Szervezési szakasz következett tehát februártól, ami - így visszatekintve- nagyon gyötrelmes, sokáig kilátástalannak tűnő, barátságok szétválását eredményező lépések sorozatát jelentette. Mára már máshogy értékelem, de akkor nagyon nem értettem, hogy mi, miért történik velem, meddig ésszerű kitartanom az elképzelésem mellett. Az események nem indokolták, de valami folyton azt erősítette bennem, hogy már nincs sok hátra, értelme van mindennek, nemsokára a színfalak mögé láthatok…..

Noémi hajónaplója- Az anyagiakról és a szereplésről

Ismét vissza az időbe..csepűhajú, álmodozó szemű kislány vagyok. Nagyapámék kertjében órákig mesélek a bogaraknak és hangyáknak, s hiszem, értik is, amit regélek. A gyümölcsfák sötét göcsörtjeiben manók laknak, kis sapkás fejükkel néha kikandikálnak felém. Az almafa girbegurba törzse olyan, mintha egy fekvő nyuszi ülne rajta, s nap mint nap remegve várom, mikor ugrik le végre a fáról, hogy játsszon velem. Valahogy az alma is ízesebb, ha erről a fáról szedem, hogyisne, mikor tapsifüles ül rajta..
Néha színházasdit játszom, egész sor kelléket vonultatok fel az udvaron. A két barackfa törzse a tartópillér, erre erősítem a pokrócokat. A foltozott takaró mögé guggolva adom elő hangosan az általam kiszínezett mesét- s a képzeletbeli közönség nevet és tapsol. Nem nekem hajbókolnak, hanem a mesének örülnek.
Egy ízben az unokatestvérem érkezik hozzánk. Magas, nyúlánk, széparcú lány, tele energiával és határozott elképzeléssel. Belecsöppenve az általam kreált kis álomvilágba, rögtön szervezésbe fog. Napokig készülünk az Előadásra. Apró papírfecniket gyárt, ezek a jegyek. Nagyméretű papíron plakát készül- ezt kitesszük a kapura, így hirdetjük az előadást. Kisebb lapokon színes meghívók díszelegnek- a rokonoknak és barátoknak.
Mindenki lelkes, látni akarják a két előadót. Buzgón fizetik is a belépőjegyeket- mert hogy szavam ne feledjem, Jutka rávilágított arra, milyen egyszerűen lehetne így zsebpénzhez jutni, így a fecniket pénzért áruljuk..
És elérkezik a várva-várt nap. A nagy barackfa alá gyűlnek a vendégek, már jó előre tapsolnak nekünk. A kis fémkanna tele aprópénzzel- ennyi zsebpénzem még sosem volt.
És amikor "felgördül a függöny" Noémi megkukul. Valahogy eltűntek az apró kis varázslatok, a sziporkák, a torkomból felbugyogó szavak, a mese fonala legombolyodott, a kis hálás manók elszaladtak a közelemből, s én ott maradtam gyáván és félszegen.
Aztán valahogy elmondom a mesét, de a szereplők nem élnek. Én sem. Tapsot kapok, nem is kicsit. Azt mondják, ügyes vagyok, pedig én ezt nem érzem.
Nem esik jól pénzre váltani azt, amit tenni szeretek.
Nem esik jól árat kiszabni magamra. Feszélyez a szereplés, mert nem érzem magam jónak, egyáltalán semmilyennek.
A pénz nem is tudom, hova vándorol. Nem is érdekel. Úgy érzem, becsaptam valamit magamban. Úgy érzem, olyan dolgot árultam, ami nem kellene, hogy pénzbe kerüljön.

Évekkel később..gyógypedagógus vagyok. Szégyellek pénzt kérni az óráimért. Úgy érzem, ami belülről fakad, azt nem kell megfizetni. Néhányszor kihozok gyerekeket az árvaházból. Csak úgy. Pizzázni. Néhányszor nem kérem a ledolgozott magánóráim árát. Akármilyen alacsony árat szabnak meg nekem, elfogadom. Közben küszködöm a villanyszámlával, és az igényeimnek egyáltalán nem megfelelő körülményekkel.

Évekig tart ez az állapot. Majd rájövök, hogy szellemi úton járni is PÉNZ. PÉNZBE KERÜL.
Eészségesen táplálkozni is PÉNZBE KERÜL.
Szakrális helyekre utazván összekapcsolódni a szellemi világgal is PÉNZBE KERÜL.
Meghasonlok, mert nem értem a gátakat önmagamban.

Épp a legjobbkor jön egy magyarázat erre. Miért "taszítjuk" a pénzt, és miért nem akarjuk tudatosan elfogadni, hogy akár bőségben is élhetünk? Mi ennek a szellemi háttere? És főleg: mi a megoldás?

Mercinél találtam ezt..

Noémi hajónaplója

A minap azon tűnődtem, amikor gondolataimban felidéztem Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes című könyvét, hogy ez a cím valóban mennyire találó..mennyire elképesztően eleven kapcsolatban vannak a gyerekek a kimondhatatlannal: a szellemi világ számukra élőbb realitás, mint az a tény, hogy a földön állnak.
..lassan, a ködfátyolon át bevillant egy emlékkép. Kis csepűhajú, ábrándozó kislány voltam. A forró nyári délutánokon rendszerint a nagyszüleim árnyas kertjében hűsöltem, a hatalmas, terebélyes fák alatt, amelyek sátorként óvtak a perzselő naptól. Ültem a fűben, és bámultam a hangyák nyüzsgését a földön, a piros hátú bogarak lomha mozgását, és erőlködését, ahogyan meg-megakadnak egy magasabb fűszálban. Néha a kezemmel löktem egyet rajtuk, és ők nagyot döccenve átugrattak az akadályon, majd tovább folytatták útjukat. Azon töprengtem, vajon mit érezhetnek a maguk kis mikrovilágába zárva..vajon mit gondolnak, ki lendítette őket át a halálos akadályon? Isten? Ember? Miféle erő?
Láttam magam, amint óriásként feléjük tornyosulok, és számomra apró, de számukra igen lényeges dolgokról döntök egyetlen kézmozdulattal. Ámulattal töltött el, mennyire sokrétű a világ, és mennyi mikrovilág lakik az Egyben...azon gondolkoztam, vajon a bogarak milyen apró sejtek felé tornyosulnak óriásként? És felénk vajon ki tornyosul? Ki lökdös át a kisujja körmével a magunk teremtette akadályokon? És fölötte ki van? És Ő fölötte??

Bea naplója- 2008. JANUÁR

Az első puzzle darab a pránanadi energiája, ami 2008 januárjában érintett meg bennünket.(A férjemmel együtt végeztem el.)
Mit is tudhatunk erről a módszerről?” A pránanadi két szanszkrit eredetű szóból alkotott kifejezés. A prána életerő, energia, a nadi ér, cső, csatorna, folyam. A pránanadi tehát életenergia-csatornának fordítható. A pránával való gyógyítás technikáját egy német származású mester, tizenhat évi tibeti képzés után hozta el a nyugati világba. Magyarországon 1992 óta ismeretes a módszer, melynek átadása tanfolyam keretében oktatható.
A prána a pránanadi filozófiája szerint egyfajta mindent átható erőteljes energia, ami támogatja az életfolyamatokat, minden síkon hat. Használata, ebből eredően, harmóniát hoz létre a fizikai és tudati szintek között. A nadik és a csakrák a szervezet számára életenergiát vesznek fel az ember környezetéből, a kozmoszból, azután rezgésekké alakítják át, ami a fizikai és az energiatestek működéséhez, fenntartásához elengedhetetlenül szükséges.
A prána tehát megtalálható a levegőben, vízben, táplálékban, stb. Ezekből az élő szervezet a pránát felszívja és felhasználja a test működtetésére. A gyógyítás elvei azon az elven alapulnak, hogy a pránát át lehet vinni egyik személytől a másikhoz. Az átvitelnek a leghatásosabb módja a kezek használata, amikor a gyógyító a beteg testére teszi vagy a teste felett tartja a kezét, ezzel úgynevezett prána áramokat küld az illető. Részben ezzel aktivitásra buzdítja, serkenti a renyhe, beteg sejteket.”
/részlet Petrezselyem József : PRÁNANADI c. könyvéből/

A tanfolyamot 21 napig böjt és napi meditáció követett, ami a harmadik hét végére egy különös világot nyitott szemléletünkben. Nagyon örülök, hogy férjemmel együtt kezdhettem el megismerni ezt az új dimenziót. Ha nem is egyszerre, de nagyon halvány fáziskülönbséggel haladunk ugyanoda, s hiszem, hogy életünket ,kapcsolatunkat átszőve erősít, egységben tart az a vezérfonal, hogy együtt kezdtünk ismerkedni az ismeretlennel.

A prána egyébként még visszaköszön kicsit később, akkor majd bővebben írok segítő erejéről, amit behozott az életembe.

A bölcsesség mantrája

..." Az élet végtelen körforgásában, ahol most vagyok, nincs kezdet, és nincs vég, csupán az anyag és a tudat állandó egymásba fordulása.
Életem téren és időn kívüli létező, tudatom teret és időt teremtő.
A szeretet törvényét szívemben ismerem. Biztonságos magamba néznem. Biztonságos a múltba tekintenem. Örömmel tölt el, ha a határtalan élet elém tárul.
Folyton megújul az életem.
Minden pillanata új, friss, és eleven.
Pozitív gondolkodással érem el mindazt, amit akarok.
Tudom, hogy elmémet egyedüli irányítóként bármire használhatom.
Életemet magam irányítom.
Mindenben a szépet és a jót keresem.
Gondolataimmal a szépet és a jót erősítem.
Új valóságom új gondolkodásom tükörképe.
Bízom az egyetemes erőben, bölcsességben és szeretetben, hisz tudom, hogy bármit szeretnék is tudni, feltárul előttem az, bármire van is szükségem, megkapom azt a megfelelő helyen, időben és összefüggésben.
Világomban minden rendben van."


/Balogh Béla: A tudatalatti tízparancsolata (részlet)/

Noémi hajónaplója-Előszó zagyván

Ez a napló merőben eltér mindattól, amit Bea élt meg..sokáig gondolkoztam, belefogjak-e az írásába..és ha igen, a tortából hány szeletet kínáljak fel és miért? És mi céllal? Sőt, napok óta azon töprengek, vajon kell-e? Kell-e kivinnem, megosztanom, kiterítenem magam...
Azt hiszem,nem erősségem a tárgyilagosság. Naplót sem tudtam soha írni. Elsodornak az érzelmek, elveszek az érzékelések finom birodalmában, az illatok, hangok, emlékek, rezdülések finom szövevényében, melyek újbóli megélése mindig hozzátesz az eredeti jelentéshez, mindig más és más oldalról világítva meg a magam belső igazságát. Azt hiszem, részemről mindig is ezek az érzékelések voltak fontosabbak, mint a "való" világ maga. A mindennapi mókuskerék, a pénzhajhászás, a politika fojtogató burka, a számok, a magunk materialista valóságába való elmerülés sosem vonzott. Mindig egyfajta álomtudatban éltem a "valóság" talaján, sosem akartam ott gyökeret verni. Az én gyökereim nem a földben voltak, és nem is oda kívánkoztak. Minden élmény, hanghatás, mozdulat, érzelem, zene és esemény belőlem nagyon érdekes belső állapotot idézett elő, amelyet folyton megfejteni próbáltam. Kulcsokat szorongattam a kezemben, melyekhez egyelőre nem találtam ajtót, kérdések foglalkoztattak, melyekre válasz nem érkezett- vagy nem olyan, ami kielégítette volna azt a belső éhséget, ami bennem lakozott.
Azt hiszem, egyfajta álomtudat ez- az anyagi valóság eltörpül, és az ember folyton csak felfelé nyújtózkodik..de egyelőre még csak a karjai csápolnak szüntelen a felette tornyosuló semmi felé.
Azt hiszem, amióta élek, azóta "tagadom", hogy a Földön vagyok. Voltam vegán, vegetáriánus, merültem el antropozófiában, festettem, rajzoltam (nem kérkedni akarok vele, nem jól), hárítottam évekig tudatosan tévét, híreket, Barbie-babát, divatot, kortárs értékeket, fejest ugrottam az indiánok világába, és még sorolhatnám..
Ma egy picit másként látom mindezeket- nem akarok már semmit sem kizárni az életből, és a világból, ami hat rám. Persze ez nem azt jelenti, hogy magtaláltam volna a Bölcsek Kövét. Még csak azt sem, hogy a sok éves "kiképzés" után átavanzsálódtam volna valamiféle okostudorrá...s hogy mégis mivégre, s mi lettem? Magam sem tudom, de a hajónapló által talán világosabbá válik számomra is az út és mibenléte.
..és most leteszem a lantot, még jövök a folytatással...

Zene az utazáshoz (elnézést az angolul nem beszélőktől)

Bea hajónaplója- Előszó

Előre kell bocsátanom, hogy az írás sohasem tartozott a kedvenc közlési formáim közé. Nehezen mondom tollba csapongó gondolataimat. Egy hete azonban rávettem magam, hogy megosszam a minket olvasókkal, érdeklődőkkel a velem történteket. Azért döntöttem így, mert legalább egységbe foglalom az amúgy meg- és felfoghatatlant. Az életem egy periódusa 2008-ban lezárult s olyan kezdődött, amire álmomban sem számítottam. Mivel nem is tudtam, hogy létezik ilyen.
Ahhoz, hogy érthető legyek, az elején kell kezdenem. Íme tehát a hónapokra lebontott hajónaplóm. Nyers leszek és kendőzetlen, fel vagyok készülve a hideg és meleg zuhanyra egyaránt- s mivel ez fizikálisan is egészséges, lelkileg is egységben tart majd.

2008 januárjáig „okosításból” éltem. Vállalkozóként itthon kezeltem tanulási zavarral küzdő gyerekeket (és szüleiket). A hozzám fordulók zöménél a tünetek már az első pár beszélgetés alkalmával oldódtak. A lurkók szerettek járni a foglalkozásokra, szájról-szájra adták a nevem az elégedett szülők. Nem kellett tehát hirdetésre költenem, imádtam, amit csináltam és sikeres voltam a munkámban. Tökéletesnek tűnt minden, eszem ágában sem volt mindezen változtatni.

A továbbiakban a történetem olyan lesz,mint egy kirakós játék: apró puzzle darabokból rakom ki az Egészet. Célom nem a magamutogatás, hanem annak közvetítése, hogy mindannyiunkban ott lapul a rejtett tudás, ami egyszer felszínre jöhet.

Útkereső vándorok verse

Ez a Reményik Sándor vers többször megérintett már.
Amikor nehéz helyzetben voltam..amikor úgy tűnt, semmi remény arra, hogy változna valami..amikor fogytán volt az erőm, és azt kívántam, bárcsak ne sétáltam volna bele olyan helyzetekbe, amelyek gyökerestül forgatták fel az addigi kényelmes életemet.
Számomra a kegyelem mindig annak a megértése, hogy a nehéz helyzeteket mi teremtjük önmagunk számára- azért, hogy tanuljunk belőlük. Azért, hogy felismerve a gátjainkat, KÉRJÜK a kegyelmet. Azért, hogy önmagunk húsába vágva ,önmagunk mélyére hatolva a legbelsőbb tisztaságot megkeressük magunkban.
Az életben több alkalommal rádöbbentem erre, hogy kegyelem nincs belső harcok nélkül. Alámerülés nélkül. Fájdalmak nélkül. Önismeret sem. Szeretet sem. Ajándékok sem.
Vigasz a vigasztalanságban, hogy minden helyzetet mi magunk vonzunk az életünkbe, a legdrámaibbakat is. Vigasz a vigasztalanságban, hogy csak azért merülünk alá a sötétségbe, hogy aztán újult erővel ragyogjon fel bennünk a fény.

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Útkereszteződések

Bea ötlete volt, hogy tegyem ki ezt a régi írást, amit korábban a Csarodaialligátorra írtam. Sokat rágtam ma magamban ezt a gondolatot, és ízlelgettem a dolgot, hogy ha levetettem egy kígyóbőrt, vajon behozzak-e ide egy régebbi írást. A történet azonban illik a hajónaplóhoz, és szerintem jó kezdet egy újabb évődéshez.
( egyúttal ki is javítom a régi bejegyzést, mert indián barátom neve Éhes Farkas, nem Farkasok Fia.)
No, és itt áll egy tanítás tőle, a tanítás mellé pedig egy pow wow-n készült kép, amely mindazt a lepkeszárnyú egyszerűséget jelenti nekem, ahogyan indián barátaink látják a világot:

Boldog vagyok, hogy megismertem Éhes Farkast..
Amikor gyerek volt, szüleivel együtt egy magas hegycsúcsra mászott.
Az édesanyjától ekkor ezt a tanítást kapta:

"Minden ember egyedül indul el az Úton, és egyedül érkezik a végére. Vannak emberek, akik egyszer keresztezik az utadat, némelyek néha feltűnnek, néha előbukkannak a rengetegből. Vannak, akik szorosan melletted haladnak, és sokáig veled vannak. Minden ember ajándék az Életadótól, mindenki más és más értéket hoz az életedbe. Minden embert ezért a neki kijáró tisztelettel övezz, és tégy meg mindent érte, amit abban az adott pillanatban megtehetsz. A lelked legmélyét add, mert nem tudhatod, vajon látod-e még valaha, vajon keresztezitek-e egymás útját újra."

A kritikáról

Az elmúlt hónapban két alkalommal is kaptam egy elgondolkodtató kritikát. Az első alkalommal egy baráttól, viszonylag finoman, a második alkalom ennél jóval erőteljesebben egy friss blogolvasótól érkezett.
A kritika mibenléte tulajdonképpen azon alapul, miért kell "felvállalni" azt, amiben hiszek..Kell-e "mutogatni" a bennünk rejlő gondolatokat, kell-e beszélni róluk? A barátnőm szerint a saját spirituális utunk magánügy, kimondva blődnek és hihetetlennek hangzik mindaz, amit megélünk. Tovább megyek. Nem csupán a szorosan vett spirituális útról van itt szó, hanem mindenről, ami bennünk rejlik. A fájdalomról, a haragról, a szeretetről, a szerelemről, a testiségről, a szorongásról. Szinte kötelezőnek érezzük, hogy maszkot viseljünk, amelynek szépen festett felszíne gondosan eltakarja a kíváncsi szemek elől, kik is vagyunk tulajdonképpen. Mi pedig, ha maszkunk tökéletesen fed, a magunk szorongás-elefántcsonttornyába zárva éljük vagy nem éljük meg mindazt a szentséget és rothadást, ami az emberi lélekben egy egész élet alatt végbemegy.
Azt hiszem, a magam részéről sosem ment a tudatos maszkírozás. Rólam mindig és mindenki tudta, milyen stádiumban tartok éppen, és kibe vagyok szerelmes, mi bánt és miért, mi foglalkoztat és mi hagy hidegen. Sokat gondolkodtam azon, vajon a túlnőtt egóm vágyik effajta magamutogatásra, bár akik ismernek, tudják, hogy a megmutatkozás nem kifejezetten kenyerem. De persze azért a rejtőzködő exhibicionista blogolók között én is jelen vagyok.
Hogy miért? Ezen gondolkodom néhány perce.
Miért érzem égető szükségét annak, hogy megosszak,kitépjek, odaadjak, megmutassak?
Talán egy egyszerű válasz létezik erre. Mert nem jó egyedül lenni. Plakátmagányban, ahogyan Pilinszky írja. A mi illúziókeltette világunkban a festett maszkjaink mögött csöndesen sírdogálni, vagy épp magunkban örülni valaminek, amit megtaláltunk.
Páncél nélkül jóval sebezhetőbbek vagyunk, ez igaz. Ugyanakkor enélkül érezhetjük a bőrünkön egyedül a napsugarakat, a szél cirógatását..enélkül tudja valaki megsimítani az arcunkat, és maszk nélkül tudunk valakire a lelkünkből jövően mosolyogni.
Érdekes, első pillanatban fájnak a kritikák. Aztán akkora lökést adnak annak megértéséhez, hogy ki vagyok, hogy csak hálás tudok lenni annak, aki elég bátor ahhoz, hogy felszólaljon. Nekem sokat ad- remélem önmagának is.
No, hát, legyen ez a zagyvalék egy első útjelző, ha már utazunk.

In medias res

..mert a legjobb nem az elején, hanem épp a közepén elkezdeni..
Így indult útjára egy újabb gyermek- egy újabb blog. Benne voltunk a dolgok közepében, sűrűjében. Már nem tabula rasa többé semmi bennünk.
Túl vagyunk a gyermekkor porcukros álmain, az ifjúság ábrándos, valószínűtlennek tűnő puding-valóságán, az anyaság beavatásán, a materiális létben meggyökerezni vágyó ál-felnőttség tompa sóhajain...
A hajó ugyanakkor sebesen száguld velünk, és mi távolról sem érkeztünk még meg, épp csak elindultunk valahová.
S hogy mi céllal sodródunk ezen a végtelen tengeren? Az útért magáért. Az arcunkba csapó hullámok gyengéd érintéséért. A viharokért, melyek megtépázzák a vitorlánkat, de rendíthetetlenül visznek előre. A csöndes éjszakákban a fejünk felett sziporkázó megannyi csillagért. Az útjelzőkért, melyek világosan mutatják, merre van a jó irány, ha kellőképp figyelünk rájuk. S hogy ezek az útjelzők nem mindig bóják vagy hatalmas világítótornyok? Nem mindig tisztán láthatók? Meglehet. Néha csak a mélyben fickándozó halak farkának apró rándulásai, néha a sápadt telihold lehellete az arcunkon. Néha akkorát dob a hajón egy-egy hullám, hogy akaratlanul is visszaállunk a nekünk kiszabott pályára.
Ez a blog egy hajónapló- két utas évődései az útról, az útjelzőkről, a csillagokról, a földről, a halakról és megannyi kalandról, melyek az utazás során érnek bennünket. Vigyázat, tengeribetegek is szoktunk lenni!