Útkereső vándorok verse

Ez a Reményik Sándor vers többször megérintett már.
Amikor nehéz helyzetben voltam..amikor úgy tűnt, semmi remény arra, hogy változna valami..amikor fogytán volt az erőm, és azt kívántam, bárcsak ne sétáltam volna bele olyan helyzetekbe, amelyek gyökerestül forgatták fel az addigi kényelmes életemet.
Számomra a kegyelem mindig annak a megértése, hogy a nehéz helyzeteket mi teremtjük önmagunk számára- azért, hogy tanuljunk belőlük. Azért, hogy felismerve a gátjainkat, KÉRJÜK a kegyelmet. Azért, hogy önmagunk húsába vágva ,önmagunk mélyére hatolva a legbelsőbb tisztaságot megkeressük magunkban.
Az életben több alkalommal rádöbbentem erre, hogy kegyelem nincs belső harcok nélkül. Alámerülés nélkül. Fájdalmak nélkül. Önismeret sem. Szeretet sem. Ajándékok sem.
Vigasz a vigasztalanságban, hogy minden helyzetet mi magunk vonzunk az életünkbe, a legdrámaibbakat is. Vigasz a vigasztalanságban, hogy csak azért merülünk alá a sötétségbe, hogy aztán újult erővel ragyogjon fel bennünk a fény.

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.