Noémi hajónaplója- Az anyagiakról és a szereplésről

Ismét vissza az időbe..csepűhajú, álmodozó szemű kislány vagyok. Nagyapámék kertjében órákig mesélek a bogaraknak és hangyáknak, s hiszem, értik is, amit regélek. A gyümölcsfák sötét göcsörtjeiben manók laknak, kis sapkás fejükkel néha kikandikálnak felém. Az almafa girbegurba törzse olyan, mintha egy fekvő nyuszi ülne rajta, s nap mint nap remegve várom, mikor ugrik le végre a fáról, hogy játsszon velem. Valahogy az alma is ízesebb, ha erről a fáról szedem, hogyisne, mikor tapsifüles ül rajta..
Néha színházasdit játszom, egész sor kelléket vonultatok fel az udvaron. A két barackfa törzse a tartópillér, erre erősítem a pokrócokat. A foltozott takaró mögé guggolva adom elő hangosan az általam kiszínezett mesét- s a képzeletbeli közönség nevet és tapsol. Nem nekem hajbókolnak, hanem a mesének örülnek.
Egy ízben az unokatestvérem érkezik hozzánk. Magas, nyúlánk, széparcú lány, tele energiával és határozott elképzeléssel. Belecsöppenve az általam kreált kis álomvilágba, rögtön szervezésbe fog. Napokig készülünk az Előadásra. Apró papírfecniket gyárt, ezek a jegyek. Nagyméretű papíron plakát készül- ezt kitesszük a kapura, így hirdetjük az előadást. Kisebb lapokon színes meghívók díszelegnek- a rokonoknak és barátoknak.
Mindenki lelkes, látni akarják a két előadót. Buzgón fizetik is a belépőjegyeket- mert hogy szavam ne feledjem, Jutka rávilágított arra, milyen egyszerűen lehetne így zsebpénzhez jutni, így a fecniket pénzért áruljuk..
És elérkezik a várva-várt nap. A nagy barackfa alá gyűlnek a vendégek, már jó előre tapsolnak nekünk. A kis fémkanna tele aprópénzzel- ennyi zsebpénzem még sosem volt.
És amikor "felgördül a függöny" Noémi megkukul. Valahogy eltűntek az apró kis varázslatok, a sziporkák, a torkomból felbugyogó szavak, a mese fonala legombolyodott, a kis hálás manók elszaladtak a közelemből, s én ott maradtam gyáván és félszegen.
Aztán valahogy elmondom a mesét, de a szereplők nem élnek. Én sem. Tapsot kapok, nem is kicsit. Azt mondják, ügyes vagyok, pedig én ezt nem érzem.
Nem esik jól pénzre váltani azt, amit tenni szeretek.
Nem esik jól árat kiszabni magamra. Feszélyez a szereplés, mert nem érzem magam jónak, egyáltalán semmilyennek.
A pénz nem is tudom, hova vándorol. Nem is érdekel. Úgy érzem, becsaptam valamit magamban. Úgy érzem, olyan dolgot árultam, ami nem kellene, hogy pénzbe kerüljön.

Évekkel később..gyógypedagógus vagyok. Szégyellek pénzt kérni az óráimért. Úgy érzem, ami belülről fakad, azt nem kell megfizetni. Néhányszor kihozok gyerekeket az árvaházból. Csak úgy. Pizzázni. Néhányszor nem kérem a ledolgozott magánóráim árát. Akármilyen alacsony árat szabnak meg nekem, elfogadom. Közben küszködöm a villanyszámlával, és az igényeimnek egyáltalán nem megfelelő körülményekkel.

Évekig tart ez az állapot. Majd rájövök, hogy szellemi úton járni is PÉNZ. PÉNZBE KERÜL.
Eészségesen táplálkozni is PÉNZBE KERÜL.
Szakrális helyekre utazván összekapcsolódni a szellemi világgal is PÉNZBE KERÜL.
Meghasonlok, mert nem értem a gátakat önmagamban.

Épp a legjobbkor jön egy magyarázat erre. Miért "taszítjuk" a pénzt, és miért nem akarjuk tudatosan elfogadni, hogy akár bőségben is élhetünk? Mi ennek a szellemi háttere? És főleg: mi a megoldás?

Mercinél találtam ezt..