2009. január 12., hétfő

Noémi hajónaplója


A minap azon tűnődtem, amikor gondolataimban felidéztem Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes című könyvét, hogy ez a cím valóban mennyire találó..mennyire elképesztően eleven kapcsolatban vannak a gyerekek a kimondhatatlannal: a szellemi világ számukra élőbb realitás, mint az a tény, hogy a földön állnak.
..lassan, a ködfátyolon át bevillant egy emlékkép. Kis csepűhajú, ábrándozó kislány voltam. A forró nyári délutánokon rendszerint a nagyszüleim árnyas kertjében hűsöltem, a hatalmas, terebélyes fák alatt, amelyek sátorként óvtak a perzselő naptól. Ültem a fűben, és bámultam a hangyák nyüzsgését a földön, a piros hátú bogarak lomha mozgását, és erőlködését, ahogyan meg-megakadnak egy magasabb fűszálban. Néha a kezemmel löktem egyet rajtuk, és ők nagyot döccenve átugrattak az akadályon, majd tovább folytatták útjukat. Azon töprengtem, vajon mit érezhetnek a maguk kis mikrovilágába zárva..vajon mit gondolnak, ki lendítette őket át a halálos akadályon? Isten? Ember? Miféle erő?
Láttam magam, amint óriásként feléjük tornyosulok, és számomra apró, de számukra igen lényeges dolgokról döntök egyetlen kézmozdulattal. Ámulattal töltött el, mennyire sokrétű a világ, és mennyi mikrovilág lakik az Egyben...azon gondolkoztam, vajon a bogarak milyen apró sejtek felé tornyosulnak óriásként? És felénk vajon ki tornyosul? Ki lökdös át a kisujja körmével a magunk teremtette akadályokon? És fölötte ki van? És Ő fölötte??

2 megjegyzés:

csutkababa írta...

Úgy örülök, hogy Rátok találtam!!!

Noémi írta...

:) Mi is örülünk Neked..nemkülönben a gyönyörű blogodnak- vezetik a kezedet, hogy add a ki gyönyörűséget, ki a világba.