Noémi naplója- morzsák

Ha megérted, milyen is ez a világ,
és hogyan működik,
automatikusan
csodákat fogsz tenni.

Csodának persze csak
a többiek nevezik majd.

(Richard Bach)

Emlékszem, mennyire nagy hatással voltak rám mindig is azok az emberek, akik segítettek másokon. Segítettek szóval, tettekkel, gondoskodással, szeretettel, kézrátétellel, gyógyítással..megannyi apró csoda..amit én is mindig tenni akartam a világban. Úgy éreztem, a hatalom ebben rejlik, mert jelenti egyrészt az önmagunk felett gyakorolt uralmat, másrészt a mások felé való kiáradást. Amikor elképzeltem gyerekként, mi is akarok lenni, valami "ilyesmire" vágytam..híres énekesnő, aki megörvendezteti az embereket..írónő, aki szavaival ezrek felé szól, megindítva valamit a mélyben rejtőző, vacogó kis madár szívében..gyógyító, aki életeket ment..elesetteket védelmező, erős harcos..
Atán jött évre év és rájöttem, hogy semmiben nem vagyok különleges. Nem vagyok sem túl szép, sem túl okos, nincs tehetségem a zenéhez, ésatöbbi..valamit az emberek láttak bennem, amitől azt mondták "más" vagyok, de senki nem tudta megmagyarázni nekem, mit is jelent az, hogy "más".
A korlátaim közé bújva, szorongva, nyüszítve magam is megérteni próbáltam ezt. Mit is akarok én? Hova is tartok ? Mit viszek ki a világba, amivel adhatok, teremthetek jót, szépet?
Az álmok talaján sétálva igyekeztem dédelgetni ezt a csillogó kövekkel kirakott és ragyogó színekkel kifestett délibáb-valóságot..talán ma inkább hitnek hívnám azt, ami oly sokszor megrendült, és oly sokszor bújt hamis álarcok mögé, cigarettafüstbe burkolva, harsányan tagadva mindent, vinnyogva, sírva, harcosan lázadva..keresve az örömöt elbújásban és megmutatkozásban, mámorban és aszkézisben, vallásban és ateizmusban.
És az utak elindultak bennem, az örök keresés lázas csatája, s az ár hol itt hol ott sodort partra, s én bukdácsolva, vizet köpködve, erőtlenül vergődtem ide-oda. Bonyolult hitrendszerek téziseit mormoltam, száraz filozófiák csontvázait rakosgattam, merültem el vásárlásban, főzésben, barkácsolásban pillanatnyi anyagi valóságot remélve, hogy az örök keresés egyszer megszűnik bennem.
Amint nyílt a szemem, úgy éreztem a világ sokrétűségét és bonyolultságát, s egyre inkább tudatlannak éreztem magam. Hiszen mindaz, ami egy emberi élet alatt megtanulható, csupán egy morzsának a töredéke, egy hatalmas emeletes tortából. S én még a morzsát sem értettem.
Hogyan halunk akkor meg? Tudatlanul, bután, mit sem értve? Miért lettünk ilyen tragikusan rövid időre tervezve, ha elménk az igazság kvarkját sem foghatja fel egy emberöltő alatt?
Összezavarodtam. Kell-e nekem tudás egyáltalán? Nem jobb élni, tudattalanul? Számlát kifizet, felkel, munkába megy, megeteti a gyereket, megnézi az esti Híradót, vásárol, veszekszik, szeretkezik, alszik, eszik, főz, takarít, napra nap, évre év- s a ráncok szapaorodnak, de a ritmus mit sem változik..miért nem elég?